Nemzeti imánk: SZÓZAT

    Hazádnak rendületlenül,
    Légy híve ó magyar.
    Bölcsõd az, s majdan sírod is,
    Mely ápol, seltakar.

    A nagyvilágon e kívül,
    Nincsen számodra hely.
    Áldjon, vagy verjen sors keze,
    Itt élned, halnod kell.

    Ez a föld,melyen annyiszor,
    Apáid vére folyt,
    Ez, melyhez minden szent nevet.
    Egy ezredév csatolt.

    Itt küzdtenek honért,
    A hõs Árpádnak hadai,
    Itt törtek össze rabigát,
    Hunyadnak karjai.

    Szabadság, itten hordozák
    Véres zászlóidat,
    S elhulltanak legjobbjaink,
    A hosszú harc alatt.

    És annyi balszerencse közt,
    Oly sok viszály után,
    Megfogyva bár, de törve nem,
    Él nemzet e HAZÁN!

    S népek hazája:nagyvilág,
    Hozzád bátran kiállt,
    Egy ezredévi szenvedés,
    Kér éltet, vagy halált.

    Az nem lehet, hogy annyi szív,
    Hiába onta vért,
    S keservben annyi hû kebel,
    Szakadt meg a honért.

    Az nem lehet, hogy ész, erõ,
    S oly szent akarat,
    Hiába sorvadozzanak,
    Egy átoksúly miatt.

    Még jöni kell, még jöni fog,
    Egy jobb kor, mely után,
    Buzgó imádság epedez,
    Százezrek ajakán.

    Vagy jõni fog, ha jõni kell,
    A nagyszerû halál,
    Hol a temetkezés fölött,
    Egy ország vérben áll.

    S a sírt, hol nemzet süllyed el,
    Népek veszik körül,
    S az ember-millióinak,
    Szemében gyász-könny ül.

    Légy híve rendületlenül,
    Hazádnak óh magyar!
    Ez éltetõd, s ha elbukál,
    Hantjával ez takar.

    A nagyvilágon e kívül,
    Nincsen számodra hely!
    Áldjon, vagy verjen sors keze,
    Itt élned - halnod kell!

TÓTH KÁLMÁN: Árpád sírja
    A Kárpátok oldalában
    Egy nagy fehér omladvány van.
    Azt beszéli a nép róla,
    Hogy ez nagy temetõ volna.

    Nyugosznak ott régi hõsök,
    Keresztjük a törpe törzsök. . .
    A leomlott négyszög sziklák
    Évezredes, titkos kripták.

    És a nyugvó hõsök között
    Árpád is, az elköltözött,
    Ottan fekszik, de nem halva,
    Meg nem halva, csupán alva.

    Ha a lelkek órája ver,
    Eljön paripája, - a pej,
    S mint a szellem, olyan halkal,
    Árpáddal a hegyre nyargal.

    S Árpád vezér oda szállván,
    Szétnéz az õ nyert országán,
    Nézi, hogy van az õ népe,
    Boldogan és itten él-e?

    És ha egykor széjjel nézvén,
    Nagy bajt látna az õ népén,
    Ha valaki egyszer jõne,
    Elvenni e hazát tõle:

    Akkor  Árpád kürtjébe fúj,
    Meghallják a sírban alul,
    És a sziklák meghasadnak
    És vitézi föltámadnak.

    Föltámadnak haddal, vésszeI,
    Buzogánnyal, kelevézzel,
    Kifeni mind nehéz kardját
    S a hont újra elfoglalják.
 

Székely - himnusz

    Ki tudja merre, merre visz a végzet,
    Göröngyös úton, sötét éjjelen?
    Vezesd még egyszer, gyõzelemre néped,
    Csaba királyfi, csillag ösvényen.
    Maroknyi székely, omlik mint a szikla,
    Népek harcának zajló tengerén,
    Fejünk az ár, jaj százszor elborítja,
    Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Szent István királyhoz

    Ah hol vagy magyarok Tündöklõ csillaga!
    Ki voltál valaha Országunk istápja!
    Hol vagy István király? Téged magyar kíván,
    Gyászos öltözetben Teelõtted sírván.

    Rólad emlékezvén Csordúlnak könnyei,
    Búval harmatoznak Szomorú mezei.
    Lankadnak szüntelen Vitézlõ karjai,
    Nem szünnek iszonyú Sírástól szemei.

    Virágos kert vala Híres Pannónia,
    Mely kertet öntözé Híven Szûz Mária.
    Kertésze e kertnek István király vala:
    Behomályosodott Örvendetes napja.

    Elõtted könyörgünk, Bús magyar fiaid,
    Hozzád fohászkodunk Árva maradékid.
    Tekints, István király Szomorú hazádra,
    Fordítsd szemeidet Régi országodra.

    Reménységünk vagyon Benned s Máriában,
    Mint magyar hazánknak Hív királynéjában.
    Még éltedben minket Ennek ajánlottál,
    És szent koronáddal Együtt feláldoztál.

HÕSI ÉNEK:

Szentháromság szent nevében,
nyugodjanak békében.
Kiknek drága szép hazánkért, ömlött ki piros vére.
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosztok közös sírban.

Fájó szíwel emlékezünk, a ti szenvedéstekre,
Akik ott a csatatéren elliunytatok a vészbe'.
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosztok közös sírban.

Nem tudjuk, hol van sírotok,
nem viszünk rá virágot,
Értetek a jó Istenhez, égbe szállnak fohászok.
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosztok közös sírban.

Koszorúkat sem tehetünk a ti sírhalmotokra,
Nem tudjuk, hogy hol-merre van
ebbe a nagy világba'
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosztok közös sírban.

Messze vagytok, hol nyugosztok,
szeretõ édesapák?
Könnyhullajtva emlékeznek az özvegyek és árvák.
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosztok közös sírban.

Nem találják a sírhantot, s nem lemek a fejfára,
Özvegy, s árva, könnyes szemmel,
nem borulhat reája,
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosztok közös sírban.

Gyermeke sírkeresztjére, nem borulhat sok anya,
Nem tehetnek testvéritek virágot sírotokra.
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosztok közös sírban.

Ezért Isten hajlékához építtettünk emléket,
Itt rójuk le kegyeletünk, utódok a hõsöknek.
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosztok közös sírban.

Megköszönjük, hogy hazánkért
a véretek elcsorgott,
Az Úristen adjon érte, örök boldog országot.
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosztok közös sírban.

Szûz Mária, Isten Anyja, könyörögj a hõsökért, 
Járj közben ajó Istennél, hallhatatlan lelkükért.
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosztok közös sírban.

Áldd meg Uram e szent helyet,
        s áldd meg hulló könnyünket,
Értük szálló hõ imánkat, s hallgasd meg kérésünket.
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosztok közös sírban.

Adj nekik irgalmat és örök nyugalmat,
        fönn a mennyben oltalmat!

A plébános atya emlékezõ imája:

        Az  Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében Amen. Krisztus Urunk, te azt mondottad: „Úgy éljetek, hogy az emberek lássák jótetteiteket és ezáltal magasztalják Mennyei Atyátokat!„ Te azt akartad, hogy a téged követõk példát mutassanak ennek az elárvult világnak és az emberek a keresztények szeretetét látva magasztalják Mindeneknek Alkotó Urát. Ám az embert megrontotta  a bûn káprázata és megszegve a szeretet parancsát Káin nyomdokain járva egyre többször elfeledte, hogy az élet Ura egyedül Te vagy. A kõtáblán kapott parancsokat két lábbal tipró emberiség ártatlanokat terelt egymás ellen a végtelen csatamezõkre, akik távol szakadva szeretteiktõl és otthonuktól, esténként elárvultan vágyódva szemükben meg-meg  csillanó könnyel néztek fel a csillagos égre  és bizony közülük sokan soha nem térhettek haza otthonukba.
        Ehhez az emlékmûhöz, amit sokak akarata, a jászok emlékezõ szeretete emelt ide az  Isten háza mellé A félárbócon gyászoló trikolor alatt  most  mi  is  összegyûltünk Istenünk,  hogy  hittel  körül  álljuk  és tekintetünket a Szent Koronás címeren át az ég felé, tehozzád emeljük, azokért akiknek sírjait ismeretlen helyeken csak a csillagos ég és a rég volt csatamezõ sárgult-zöld füve borítja. Most eljöttünk, hogy neked ajánljuk õket, Te vigyázz rájuk jóságos Istenünk. Sírjaik fölé terítse oltalmazó palástját Égi Édesanyánk, a Boldogságos Szûz Mária. Adj békés nyugalmat hõseinknek, lelküknek pedig az örök élet boldogságát.
        Itt most ezekben a meghitt percekben azokért is fohászkodunk hozzád Istenünk, akiknek szíve majdnem megszakadt az évtizedeken át való várakozás alatt. Akiknek csak az emlékezés, az imádság maradt jussul és hozzá szívükben a mérhetetlen fájdalom.Azokért is imádkozunk Istenünk akik szeretteikre csak emlékmûveknél emlékezhetnek, csak így róhatják le kegyeletük könnyáztatta virágait, akiknek szívében a szeretteik elvesztése fölötti fájdalmat még egy nagyobb is tetézte, mert nem temethették el övéiket, nem adhatták meg szeretteiknek a végsõ tisztességet. Istenünk adj nekik vigasztalást és megnyugvást fájdalmukra, lelküknek békét és gyógyírként a Te örök irgalmadba vetett hitet. Te aki megalkottad és fenntartod a csillagmilliárdokat, aki megszabtad a tenger és a szárazföld határait, te aki öltözteted a mezõ vadjait és virágait, áldd meg Istenünk hõseinket is, akikért most hozzád emeljük  könyörgõ szavunkat. A háborúkban és az igazságtalanságokban a Hazáért, a szabadságért, az igazságért ártatlanul megkínzottakat, az ajkukon szeretteik nevét suttogva elvérezve elhaltakat emeld magadhoz Istenünk! Egyesítsd vérüket értünk kiontott drága szent véreddel, melyet a Kereszt Fáján elcsorgattál, és fogadd be õket csillagos trónod örök boldogságába, a mennyország békéjébe és örömébe, hol a lelkeket Isteni Fönséged boldog színe látása tölti be.
        És végül fölemeljük szavunkat hozzád, szétdarabolt Hazánkért és véreinkért  Istenünk, magyarjainkért is, akik Mária Országának éppúgy polgárai, mint mi magunk. Amiként a téged elítélõkért Atyádhoz emelted szavadat Jézusunk, úgy most mi is kimondjuk e gyönyörû  ország szétdarabolóiért: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudták, hogy mit cselekedtek„!
        Trianon kegyetlen, szív nélkül döntõ urasági élükön az elfogult franciákkal: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudták, hogy mit cselekedtek„! Azoknak akik döntésükkel elvették hegyeinket, bányáinkat, erdeinket, kincseinket: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudták, hogy mit cselekedtek„! Istenünk ez a gyönyörû Ország, mely világ-kalapod bokrétája, melytõl Hunornak - Magyarnak megnõtt szíve dobbanása, ez az ország, melyet szelek szárnyán Emese királyné látomásának turul madara vigyáz, hová visszatér a csillagok útján Árpád atyánk és Csaba vezér így csonkán, megraboltan is porig alázottan is tehozzád kiált:
        Hallgasd meg Istenünk, árva magyarjaid hittel feléd kiáltó szavát:
 

            Bácskának, Bánátnak és Kunságnak
                búzától aranyló rónasága,
            Ez árva magyar nép azt kiáltja:
            Szép Hazánknak nincsen párja.

            Ott fent a Hargitán, s végig
                a Kárpátok hegygerince ormán,
            Ez árva magyar nép azt kiáltja:
            Szép Hazánknak nincsen párja.

            Lõcse, Ungvár, Temesvár,
                Szeben és Nagyvárad sóhajára
            Ez árva magyar nép azt kiáltja:
            Szép Hazánknak nincsen párja.

            Kassa, Pozsony, Eperjes,
                a Tátra, a Felvidék erdõit látva,
            Ez árva magyar nép azt kiáltja:
            Szép Hazánknak nincsen párja.

            Zsolna, Trencsény, Kismarton,
                Nyitra, Udvarhely s a többi árva,
            Minden magyar szív azt kiáltja:
            Szép Hazánknak nincsen párja.

            Krasznahorka, Nándorfehérvár,
                Eszék és Munkács vára,
            Minden köve azt kiáltja:
            Szép Hazánknak nincsen párja.

            Kolozsvár, Szabadka, Pozsony,
                Temesvár, Brassó vágyva
            fennhangon mind azt kiáltja:
            Szép Hazánknak nincsen párja.

Istenünk, ez a föld, melyen annyiszor hullott apáink vére, melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt, ez a föld melyet birtokul Szent Istvántól Legszentebb Anyád örökül kapott, ez föld most feléd sóhajt és tehozzád, ez a föld könnyes szemmel hozzád az ég felé kiált. Ó Jóságos Jézus vigyázz reánk! Add hogy drága Hazánk címerét újra szent angyalaid vigyázzák, s küldd el Nagyasszonyunkat és Pátrónánkat,  hogy terítse  palástját e  Kárpátok  ölelte drága föld fölé! Vigyázz reánk Édesanyánk, Nemzetünknek Nagyságos Királyné Asszonya!
        Ez a föld melyen dolgozunk, szeretünk, élünk, s mely hantjával egykor majd eltakar, ez a föld, melyért harcoltak Hunyadnak karjai, ez a föld melyet pártos vér festett oly sokszor vörösre, ez a föld, melyet elrabolni megpróbált  tatár és oszmán, orosz és német, szerb és szlovák, osztrák és román, ez a föld, melyen béke idõkben õseink nyájai legeltek, ez a föld, melyre a gólyák is, fecskék is költeni mindig hazajönnek, s melyen gyermek-lábaink elsõ léptei tétován tipegtek, ez a föld Égi Édesanyánk oltalma alatt mégis magyar és keresztény maradt. Ez a föld, melyet hõseink vére szentelt meg, ha csonkán is, ha árván is, most a turul madár árnyékában a félárbocra eresztetten gyászoló piros-fehér-zöld lobogó alatt ismét feléd kiált. Ó nagy Isten áldd meg, ha nem is bûnös önmagunk miatt, hanem Édesanyád, a mi áldott Nagyasszonyunk érdemeiért áldd meg és vigyázd Mária Országát, õseink jussát, ezt az áldott Magyar Hazát.  Amen.

MÁRIA ORSZÁGÁNAK HIMNUSZA

Boldogasszony Anyánk, régi nagy pátrónánk,
nagy ínségben lévén, így szólít meg Hazád:
Magyarországról, édes Hazánkról,
ne feledkezzél el, szegény magyarokról.

Ó Atyaistennek, kedves szép leánya,
Krisztus Jézus Anyja, Szentlélek mátkája,
Magyarországról, édes Hazánkról,
ne feledkezzél el, szegény magyarokról.

Nyisd fel az egeket, aok kiáltásunkra,
Anyai palástod, terítsd oltalmunkra.
Magyarországról, édes Hazánkról,
ne feledkezzél el, szegény magyarokról.

MAJTHÉNYI FLÓRA / Mi a haza?

    "Édes anya, édes apa!
    Mondjátok csak, mi a haza?
    Tán e ház, amelyben vagyunk?
    Amelyben mindnyájan lakunk:
        Ez a haza ?"

    "Nem, gyermekem,
    ez csak házunk,
    De amit itt körül látunk,
    Merre földeink terünek,
    Merre kertjeink feküsznek:
        Ez a haza!

    Minden, amit a szem belát,
    Itt e föld, mely kenyeret ád,
    E folyók tele halakkal,
    E szõlõhegyek falvakkal:
        Ez a haza!

    Amerre a hegy lánc kéklik,
    Merre a berek sötétlik,
    Merre a róna kanyarul,
    Melyre a kék ég leborul:
        Ez a haza!

    Hol egykor õseink laktak,
    Itt csatáztak, itt mulattak,
    Ahol a határt õk szabták
    S örökségül reánk hagyták:
        Ez a haza!

    Ahol csontjaik porladnak
    S mindig a földben maradnak,
    Ahová bennünket tesznek,
    Midõn egyszer eltemetnek:
        Ez a haza!

    Ez a föld, mely drága nekünk,
    Melyet legjobban szeretünk,
    Ahová, bármerre járunk,
    Mindig vissza-visszavágyunk:
        Ez a haza!"

Énekkari betét
(átirat a Hamburgi Menyasszony c. mûbõl)

Hol szõke sellõ, lenge szellõ játszik a Tiszán,
Ott él egy nép, legendák népe, ott az én Hazám.
Az õsi Kárpát õrzi álmát hû Csaba vezér,
Ki csillagoknak égi útján vissza-vissza tér.
Hogy jön szívünk, várva várja,
                s hogy felzeng a trombitája:
Szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország,
Gyönyörûbb, mint a nagy világ!
Ha zeng a zeneszó, Látom ragyogó szép orcád,
Táltos paripákon tova szállunk,
Haza hív fû, fa, lomb s virág.
Úgy híva hegedû, Vár egy gyönyörû szép ország.

Ott dalos ajkú mind a lány, mert dal terem a fán,
És délibábos tündér kastély leng a vén Tiszán.
A rónaságon, hét határon száll, repül a szél,
Huszárok kedve éri csak be, hogyha szárnyra kél.
Hogy jön szívünk, várva várja,
                s hogy felzeng a trombitája:
Szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország,
Gyönyörûbb, mint a nagy világ!
Ha zeng a zeneszó, Látom ragyogó szép orcád,
Táltos paripákon tova szállunk,
Haza hív fû, fa, lomb s virág.
Úgy híva hegedû, Vár egy gyönyörû szép ország.

Hol Hunor Magyar
                szarvas nyomán szép berekre lelt,
Emese álma évezrekre rajtuk ott betelt.
Ott három színû szent a zászló, lengeti a szél,
S a címer pajzsán Szent Koronán átragyog a fény.
Hogy jön szívünk, várva várja,
                s hogy felzeng a trombitája:
Szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország,
Gyönyörûbb, mint a nagy világ!
Ha zeng a zeneszó, Látom ragyogó szép orcád,
Táltos paripákon tova szállunk,
Haza hív fû, fa, lomb s virág.
Úgy híva hegedû, Vár egy gyönyörû szép ország.

Hol szelek szárnyán, turul madár õrzi a Hazát,
Ott vár népen, magyar népem,
                ott van az én Hazám
Az õsi Kárpát õrzi álmát hû Csaba vezér,
Ki csillagoknak égi útján vissza-vissza tér.
Hogy jön szívünk, várva várja,
                s hogy felzeng a trombitája:
Szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország,
Gyönyörûbb, mint a nagy világ!
Ha zeng a zeneszó, Látom ragyogó szép orcád,
Táltos paripákon tova szállunk,
Haza hív fû, fa, lomb s virág.
Úgy híva hegedû, Vár egy gyönyörû szép ország.

Szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország,
Gyönyörûbb, mint a nagy világ!
Ha zeng a zeneszó, Látom ragyogó szép orcád,
Táltos paripákon tova szállunk,
Haza hív fû, fa, lomb s virág.
Úgy híva hegedû, Vár egy gyönyörû szép ország.

VAJDA JÁNOS / De profitndis (Részlet)

    Mint az árva holt anyára,
    Ugy borulok rád, hazám.
    Hideg vagy, fekete, sárga;
    Alszol-e, vagy valahára
    Meg vagy halva igazán?

    A csatában el nem estél,
    Csak leraktad fegyvered.
    Jó sokáig szenderegtél;
    Halkan álmodban beszéltél,
    Látva fényes képeket

    Eljövendõ nagy napokról...
    "Leszen ugy, mint régen volt."
    Vagy talán már nem is alszol,
    Csak pihensz, vársz, hallgatózol,
    Hogy ki hived, árulód?

    Fiaid már vetkõztetnek,
    Osztoznak ruháidon.
    "Ez az enyim, ez a tied"
    S e fölött hogy verekednek!
    Vagy talán én álmodom?

    Neked éltem, érted éltem,
    Önfeledten, igazán,
    Ami tüz, láng volt szivemben,
    Oltárodon elégettem;
    Mindenem föláldozám.

    Jutalmul mást nem kivánva:
    A te dicsõségedet.
    Szenvedésem mind nem fájna;
    A csalódás, hogy hiába!
    Õrüléssel fenyeget.
                                    (1893)

    Isten, áldd meg a magyart,
    Jó kedvvel bõséggel,
    Nyújts feléje védõkart,
    Ha küzd ellenséggel.
    Balsors akit régen tép,
    Hozz reá víg esztendõt,
    Megbûnhõdte már e nép,
    A múltat s jövendõt.

    Öseinket felhozád,
    Kárpát szent bércére,
    Általad nyert szép hazát,
    Bendegúznak vére.
    S merre zúgnak habjai,
    Tiszának-Dunának,
    Árpád hõs magzatjai,
    Felvirágozának.

    Értünk Kúnság mezején,
    Ért kalászt lengettél,
    Tokaj szölõvesszein,
    Nektárt csepegtettél.
    Zászlónk gyakran plántálád,
    Vad török sáncára,
    S nyögte Mátyás bús hadát,
    Bécsnek büszke vára.

    Haj,de bûneink miatt,
    Gyúlt harag kebledben,
    S elsújtád villámidat,
    Dörgõ fellegedben.
    Most rabló mongol nyilát,
    Zúgattad felettünk,
    Majd töröktõl rabigát,
    Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain,
    Ozmán vad népének,
    Vert hadunk csonthalmain,
    Gyõzedelmi ének.
    Hányszor támadt tenfiad,
    Szép HAZÁM, kebledre!
    S lettél magzatod miatt,
    Magzatod hamvedre.

    Bújt az üldözött,
    S felé kard nyúl barlangjában,
    Szertenézett, s nem lelé,
    Honját a hazában.
    Bércre hág és völgybe száll,
    Bú, s kétség mellette,
    Vérözön lábainál,
    S lángtenger felette.

    Vár állott, most kõhalom,
    Kedv, söröm röpkedtek.
    Halálhörgés, s siralom,
    Zajlik már helyettek.
    S ah, SZABADSÁG,
    Nem virul a holtnak vérébõl,
    Kínzó rabság könnye hull,
    Árvánk hõ szemébõl.

    Szánd meg Isten a magyart,
    Kit vészek hányának,
    Nyújts feléje védõkart,
    Tengerén kínjának.
    Balsors, akit régen tép,
    Hozz rá víg esztendõt,
    Megbûnhõdte már e nép,
    A múltat, s jövendõt.